Ma kinézek az ablakon és esik a hó, de lelkemben  tavasz van.

Eljött az idő, hogy összegezem, mi volt tavaly a legnagyobb élmény számomra.

Minden nőnek vannak sorsdöntő  pillanatai az életében, amikor komoly változásokon megy át, mind testileg, mind lelkileg. A testi változásokat ki könnyebben, ki nehezebben vészeli át, én szerencsésnek mondhatom magam, mert komolyabb probléma nélkül átvészeltem.

Tavaly tavasszal  egy váratlan,  ugyanakkor  boldogsággal teli  pillanata volt  az életemnek.  Kiderült, hogy Lidi lányom kisbabát vár, és decemberben a családi állapotunk megváltozott.

Megszületett  Mara.

Azt már tudom, hogy mi van akkor, amikor egy anyának a napi gondoskodási rutinja megszűnik,  mert felnőnek a gyerekei. Nekem  hirtelen sok szabad időm lett. Az élet furcsa  körforgásába éreztem magam, mert  Lidi születésekor a nem gondoskodó lányból lettem  egy gondoskodó anya,  most meg lányaim kirepülésekor egy gondoskodó anya tért vissza  a nem gondoskodó  asszony állapotba.

Azt viszont nem tudtam, hogy fogok érezni, amikor majd kezembe foghatom kis 

Mara unokám,   akit a lányom hozott a  világra.

Emlékszem 50 körül  lehettem, amikor eljátszottam azzal, mi lenne,  ha most gyerekem születne? Ahogy jött a gondolat, úgy el is ment, mert rögtön az jutott eszembe, hogy már messze nem vagyok olyan fitt, rugalmas, éjszakát tűrő, türelmes- hosszasan sorolhatnám-,  mint amikor a lányaim születtek.  Ha csak a nők biológiai órájára gondolok,  nem véletlen,  mikor a legoptimálisabb egy nőnek teherbe esni, és mikortól veszélyes. Nem  értem, hogy tudnak férfiak 50 felett gyereket bevállalni-  biológia ide-oda- , már sok ekkor ősz hajú, megtört, beteg, stb...A gyerek milyen példát lát maga előtt? Hol van a daliás,fiatal apa kép, akire  felnőttként büszkén emlékszik vissza?

Gyorsan  tükörbe nézek....mit látsz Mara???

Látod, hogy lélekben fiatal vagyok?

Vannak álmaim,  vágyaim, terveim a hátralévő  közös éveinkre,   a nagymama  - a nagy- mama, nagyi...mint  szó, hmmmmm...még  idegen nekem. Szoknom kell, vagy kitalálunk valami mást.? 

Amikor Marát a karomban tartottam,  olyan csodálatos jó érzések jöttek elő bennem, mint lányaim születésekor.

Eszembe jutott, hogy egy csöppség,  akinek jó közérzete tőlem függ,  mindenért hálás, és fenntartás nélkül elfogad, én vagyok az alapja az ős  bizalmának.  Ez az érzés mindent megér!

Sajnos messze vagyunk egymástól, de mint modern "skypenagyi" ezzel  megbarátkoztam. Hallom hogy kérdezitek hogy miért nem vagyok ott az unokánál?  Erre nagyon nehéz válaszolnom, mert a sors úgy hozta, hogy 15 óra távolságra vagyunk egymástól, és mindenkinek megvan a saját élete.

Nemcsak magam miatt kell, hogy  pozitívan álljak a sors által elém tárt események, feladatok  elé, hanem a jövő generációja miatt is, mert önkéntelenül  példa vagyok számára, mind kinézetben,(nagyik figyelem!),  mind  örömömmel, bánatommal, amit akarva, akaratlanul  átörökítek.

Az élet egy csodálatos dolog.

Mara  tágra nyílt szemekkel néz a jövőbe, bizalommal, optimistán.

Rajtam is  múlik, hogy ez ne változzon meg:)