Ma kinézek az ablakon és esik a hó, de lelkemben tavasz van.
Eljött az idő, hogy összegezem, mi volt tavaly a legnagyobb élmény számomra.
Minden nőnek vannak sorsdöntő pillanatai az életében, amikor komoly változásokon megy át, mind testileg, mind lelkileg. A testi változásokat ki könnyebben, ki nehezebben vészeli át, én szerencsésnek mondhatom magam, mert komolyabb probléma nélkül átvészeltem.
Tavaly tavasszal egy váratlan, ugyanakkor boldogsággal teli pillanata volt az életemnek. Kiderült, hogy Lidi lányom kisbabát vár, és decemberben a családi állapotunk megváltozott.
Megszületett Mara.
Azt már tudom, hogy mi van akkor, amikor egy anyának a napi gondoskodási rutinja megszűnik, mert felnőnek a gyerekei. Nekem hirtelen sok szabad időm lett. Az élet furcsa körforgásába éreztem magam, mert Lidi születésekor a nem gondoskodó lányból lettem egy gondoskodó anya, most meg lányaim kirepülésekor egy gondoskodó anya tért vissza a nem gondoskodó asszony állapotba.
Azt viszont nem tudtam, hogy fogok érezni, amikor majd kezembe foghatom kis
Mara unokám, akit a lányom hozott a világra.
Emlékszem 50 körül lehettem, amikor eljátszottam azzal, mi lenne, ha most gyerekem születne? Ahogy jött a gondolat, úgy el is ment, mert rögtön az jutott eszembe, hogy már messze nem vagyok olyan fitt, rugalmas, éjszakát tűrő, türelmes- hosszasan sorolhatnám-, mint amikor a lányaim születtek. Ha csak a nők biológiai órájára gondolok, nem véletlen, mikor a legoptimálisabb egy nőnek teherbe esni, és mikortól veszélyes. Nem értem, hogy tudnak férfiak 50 felett gyereket bevállalni- biológia ide-oda- , már sok ekkor ősz hajú, megtört, beteg, stb...A gyerek milyen példát lát maga előtt? Hol van a daliás,fiatal apa kép, akire felnőttként büszkén emlékszik vissza?
Gyorsan tükörbe nézek....mit látsz Mara???
Látod, hogy lélekben fiatal vagyok?
Vannak álmaim, vágyaim, terveim a hátralévő közös éveinkre, a nagymama - a nagy- mama, nagyi...mint szó, hmmmmm...még idegen nekem. Szoknom kell, vagy kitalálunk valami mást.?
Amikor Marát a karomban tartottam, olyan csodálatos jó érzések jöttek elő bennem, mint lányaim születésekor.
Eszembe jutott, hogy egy csöppség, akinek jó közérzete tőlem függ, mindenért hálás, és fenntartás nélkül elfogad, én vagyok az alapja az ős bizalmának. Ez az érzés mindent megér!
Sajnos messze vagyunk egymástól, de mint modern "skypenagyi" ezzel megbarátkoztam. Hallom hogy kérdezitek hogy miért nem vagyok ott az unokánál? Erre nagyon nehéz válaszolnom, mert a sors úgy hozta, hogy 15 óra távolságra vagyunk egymástól, és mindenkinek megvan a saját élete.
Nemcsak magam miatt kell, hogy pozitívan álljak a sors által elém tárt események, feladatok elé, hanem a jövő generációja miatt is, mert önkéntelenül példa vagyok számára, mind kinézetben,(nagyik figyelem!), mind örömömmel, bánatommal, amit akarva, akaratlanul átörökítek.
Az élet egy csodálatos dolog.
Mara tágra nyílt szemekkel néz a jövőbe, bizalommal, optimistán.
Rajtam is múlik, hogy ez ne változzon meg:)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.